2015. február 7., szombat

Idun the "Prophet of the Lord". Wait, what?




(avagy a rész ahonnan a történetnek rohadtul semmi értelme sem lesz)


Pontosan hat napja annak a bizonyos estének… igen innen vesszük fel újra az elcsépelt történetük szálát. Amúgy se tudna az író sokat mondani egy olyan hétről, amit jómaga csak a messzi távolból figyelt, felszínesen és unottan. Dean Winchester az italba, nőkbe és démonok kínzásába fojtotta bánatát, miközben az Impalájában városról-városra járt. Castiel pedig, drága-drága Castielünk, közel se ilyen haszontalanul töltötte az idejét. A mennyekben próbált megfeledkezni földön hagyott kedveskéjéről. Háborúzott a családjával, nyomozott és közben figyelte Dean minden egyes cselekedetét. Szörnyű volt számára látni, ahogy a vadász egyre lejjebb száguld a lejtőn.

Dean Winchester úgy döntött, Chicagóban tölti majd az Új évet. Már pár napja a városban volt, nem is csoda, hiszen a város mindig is hemzsegett a természetfeletti lényektől az ott lakó halandók legnagyobb szerencsétlenségére. Hiszen egy ekkora városban, mégis hogy tűnne fel, pár csöves, vagy utcalány eltűnése pár hetente? Már túlságosan is hozzászoktak az ottani rendőrök a feltépett torkú, vagy szívtelen – hű de nagy szóvicc, mindjárt összepisilem magam a nevetéstől, hahaha… nem – áldozatokhoz. Egy vadásznak ez viszont rögtön feltűnik. 

Egy kis éjjel-nappali presszó egyik eldugott sarokbokszában ücsörgött a sajtburgerével és a sült krumplijával. Minden nap idejött mióta itt van és habár nem ez volt a város legjobb étkezdéje Dean mégis meg volt elégedve a koszttal. A telefonját nyomkodta és azon gondolkodott, mi legyen az este következő állomása, amikor egy ismerős illat csapta meg az orrát. A szégyen és megbánás szaga.

- Helló Dean – az a hang, az a mély, érzések nélküli hang. Az a hang, amit eddig annyira szeretett. Castiel hangja. A vadász megborzongott.

- „Helló Dean?” „HELLÓ DEAN” Napokra eltűnsz, és most „Helló Dean”? – fordult az angyal felé gyilkos tekintettel. – Tudod kik lépnek le egy ilyen éjszaka után így? A kurvák, Cas, a kurvák, na meg én, ha nem tetszik valami, de te nem léphetsz le csak úgy! Hol a fenében voltál Cas? – Dean megragadta a férfit az ingénél fogva és a boksz melletti üvegfalhoz nyomta, ahol sárga és vörös betűk csalogatták „Sally mama útszéli presszójába, a megfáradt vándorokat”. A háttérben egy régi Rolling Stones szám szólt, aminek Dean már el is felejtkezett a létezéséről és amúgy se nagyon hallgatott Mick Jagger és bandája által játszott dalokat.

„With flowers and my love, both never come back / I see people turn their heads and quickly look away / like a newborn baby it just happens ev’ryday / I look inside myself and see my heart is black…”

- Dean, értsd meg, elkellett mennem, a te érdekedben – Castiel hangja lágy volt, de Dean még mindig az ingébe csimpaszkodott, mintha csak attól tartana, hogy a férfi újra otthagyja őt.

- Persze, és kitalálom, azt vártad, hogy amikor visszatérsz onnan, ahonnan bárhol is voltál, majd ott fogok pityeregni a motel szoba sarkában miközben Adele dalokat hallgatok és fagyit eszek, mint azok a lányok, akiket cserben hagynak a szalagavató napján – Dean kínosan felnevetett.

- Nem értem ezt az utalást – az angyal összeráncolta a homlokát. – De igen, valami ilyesmiben reménykedtem. Azt reméltem, hogy ha otthagylak, nem hajkurászod tovább Crowleyt.

Dean elengedte a férfi ingjét, aki ennek hatására hátra esett. – Szánalmas vagy – morogta miközben megforgatta a szemeit.

- De most azért jöttem, hogy segítsek Dean. Segítek neked. Találtam valakit, aki elvezethet minket Crowleyhoz! – Castiel bíztatóan elmosolyodott, Dean tekintete viszont hűvös maradt.

- Remek. Azért bocsánatot kérhetnél – mondta, miközben lecsapott az asztalra egy tíz dollárost és a kijárat felé indult, szorosan Casszel a nyomában.

- Rendben, bocsánat, hogy leléptem közösülés után, hogy megvédjelek Crowleytól és a démonjaitól – az angyal bocsánat kérése egy picit hangos volt. Az ajtóban álló kamion sofőr például összehúzott szemöldökkel meredt utánuk és a következőt mormolta az őszülő bajsza alól: „füves buzik”. Dean szerencsére ezt már nem hallotta meg. Ki tudja mi lett volna, ha meghallja és visszamegy bunyózni, ahhoz a böhöm nagy melákhoz?

- Kezdetnek megfelel – morogta a vadász, majd összedörzsölte a tenyerét és az angyal felé fordult. – Na és pontosan hova is és kihez is tartunk? – indult meg az Impala felé de Cas megragadta a vállát.

- New Yorkba, az új prófétához – mondta és meg se várva Dean reakcióját, már New Yorkban is teremtek.


- CAS – a vadász egy sikátorban találta magát az angyal társaságában, de ez most a legkevésbé sem izgatta. – Miért nem a kocsimmal jöttünk? Tudod, hogy rohadtul utálom ezt a teleportálós szarságot! A kicsikémet akarom! – duzzogott, majd belerúgott egy kukába.

- Bocsánat. Ez gyorsabb – mondta Castiel érzéketlen hangnemben, majd megindult a mellettük lévő ház lépcsőháza felé. Dean a nyomában loholt.

- Várjunk csak, azt hittem Kevin volt az utolsó próféta! Chuck eltűnt, Kevin meghalt, Crowley kinyírta a generáció többi tagját, ki a fene akkor az új próféta? Cas, azt mondtad, a következő generáció még nem született meg! – már az ajtó előtt álltak.

- Úgy tűnik tévedtünk – pillantott Castiel Dean szemébe, mielőtt kinyitotta az ajtót.

Megkell mondanom ez elég kellemetlen volt számomra. Pedig tudtam, hogy jönnek. 

Elmosolyodtam, még Castiel merev tekintettel bámult rám.

Kellemetlen.

Pólómról az AC/DC mosolygott, vagy inkább vicsorgott vissza rájuk megszámlálhatatlan sok lyukkal körülöttük, róluk. A hajam félig szét esett kontyba fogva, én magam pedig egy olyan öreg nénis fekete cicanadrágba szuszakolva, mamusszal a lábamon. Tömzsi termetemmel eltörpültem a két férfi árnyékában. A régi magnómból a Black Sabbath Paranoid CD-je üvöltött, a laptopom a kanapén hevert egy megnyitott word fájlal a képernyőjén, a helyiség tégla falairól pedig különböző poszterek lógtak félig leszakadva. A tévén lenémítva ment egy régi fekete fehér film, a konyhából pedig odaégett popcorn szag áradt. 

Oldalra döntöttem a fejemet, majd összehúztam a szemöldök: – Azt hittem alacsonyabbak vagytok.

Dean Winchester és Castiel döbbenten meredtek rám. 

- Mi az Casy, már meg sem ismersz? – sétáltam közelebb az angyalhoz, majd a tarkójánál fogva lehúztam egy csókra. Dean majd felrobbant a féltékenységtől. Ez tetszett.

- Idun – suttogta Cas, én pedig hátráltam egy lépést.

- Okos fiú. Már majdhogynem hiányoztál.


A kanapéra ültem, majd törökülésben elhelyezkedtem rajta és végig mértem a fiúkat.

- Már megbocsáss, de hány éves is vagy? – meredt rám Dean. – 14? 15?

- Ilyet nem illik kérdezni egy nőtől – önelégülten mosolyogtam rájuk, majd a fülem mögé igazítottam egy kósza barna tincset.

- És amúgy is, honnan ismeritek ti egymást? – vonta kérdőre a vadász az angyalt.

- Idun... Idun nem próféta – nyögte ki Cas pár perc gondolkodás után. 

- Azt hittem, a prófétához jöttünk.

- Nem egészen. Átvert engem – húzta össze a szemét rám nézve, én pedig felkuncogtam. – Ő egy szemfényvesztő, a Gabriel fajtából.

- Tehát egy angyal. 

- Nem csak egy angyal. Ő volt Gádriel mellé beosztva az édenkertbe. Az övé volt, azaz almafa, amiről elvette Ádám és Éva a tiltott gyümölcsöt. De idáig mindenki úgy tudta, hogy a kígyó megmérgezte őt, amikor beszabadult a Paradicsomba – magyarázta Castiel.

- Remek. Tehát egy halott-kertész angyalhoz hoztál. Remek – forgatta meg a szemeit Dean.

- Én is itt vagyok ám, Winchester – mordultam fel majd belekortyoltam a kakaómba, amit még azelőtt készítettem, hogy megérkeztek volna. 

- Idun kérlek, mond el, hogy mi folyik itt. Nem véletlenül hoztál ide minket, abban biztos vagyok – Casy mellém telepedett a kanapéra. Dean unottan huppant le az egyik karosszékbe, mintha csak kényszeríteném, hogy itt legyen. Nem mintha nem így lenne, de na.

- Hát, te akartad tudni. Miután a kígyó beszabadult a kertbe Isten elakarta pusztítani a fámat. Ezt nem hagyhattam. Elloptam pár almamagot, majd Gabriel segítségét kértem. Ő is menekült és én is menekültem. Elterjesztette, hogy a kígyó megharapott és meghaltam, de közben csak átigazoltam az északi pogányokhoz. Ott tisztelték a munkámat, megbecsültek. Egy idő után Gabriel is megjelent, Lokiként. Én gondoztam az almafámat, a pogány isteneknek adtam, hogy fiatalok és bölcsek maradjanak, ő pedig elintézte, hogy ne bukjak le. De persze az északi istenségek ideje is leáldozott, így lejöttem a földre és tanultam Gabrieltől, hogy hogy hitesem el, hogy szemfényvesztő vagyok és, hogy hogy illeszkedjek be. Párszáz év alatt túlszárnyaltam Gabrielt, isten nyugosztalja szegény párát. Én rájöttem, hogy hogy tudok különböző valóságok között utazni, így könnyebb rejtőzködni. És most, létrehoztam a saját valóságomat, és egyáltalán nem olyan nehéz, mint gondolnátok. Csak írtam egy történetet. A ti történeteteket, majd elkaptam a megfelelő rezgést és beköltöztem ebbe a New Yorki lakásba. Ebben a valóságban nincs mitől tartanom, mert ez az én valóságom. – mosolyogtam kedvesen. – Pár dolgon tényleg változtattam, jobb világot hoztam létre.

- Istent játszol – kerekedett el Castiel szeme.

- Te tudhatod a legjobban, hogy milyen az, ha valaki Istent játszik. Én nem játszok Istent. Tudod, mennyi dimenzió létezik? Végtelen számú. Ha valaki ír egy történetet, létre jön a saját univerzuma a saját szabályaival. Ő irányítja a cselekményt, a szereplők sorsát, én csupán kihasználom ezt – tettem a kezem a térdére. – El sem tudjátok képzelni, mennyi szörnyen elcsépelt tinédzser fikción keltem át még idejutottam…

- Elég a filozófia órából – morogta Dean, majd előakarta rántani a bőrdzsekijében tartott angyalpengét.

- Ezt keresed? – húztam elő Castiel tőrét a kanapén lévő díszpárnák közül. – Szánalmas vagy, ugye tudod? Én írtam ezt a történetet, minden egyes porcikádat és gondolatodat ismerem, tudom mikor hová lépsz, és mit tervezel. Én ismerem a végjátékot, te nem szóval vigyázz magadra kisfiam – unottan hátradőltem a kanapén, miközben Cassiere mosolyogtam. – Olyan aranyos pár vagytok ezzel a tuskóval.

- Idun – vetett rám Cas egy kérlelő pillantást.

- Jegyezd meg, hogy egy másik történetben Titanicosat fogunk játszani, és te leszel Jack én pedig Rose, értve vagyok? – kacsintottam rá, ő pedig összehúzta a szemöldökét.

- Miért játszanánk süllyedő személyszállító hajósat? Nem értem ezt az utalást – rázta a fejét értetlenül.

- Lehet, hogy inkább film maratont tartok veled, te butus – forgattam meg a szemeimet. – Deano szeretnéd tudni, hogy hol lesz holnap az öcsikéd és a kis királyfi? – döntöttem teljesen hátra a fejem, így fejjel lefelé láttam a férfi mogorva tekintetét. – Gondolom ezt akartátok megtudni, amikor rám törtetek – mosolyogtam.

- Áruld el nekünk, légyszi-légyszi – mondta monoton, unott hangnemben a vadász.

- Ha már ilyen szépen kérted – felültem majd megigazítottam a kontyom. – Holnap este tizenegykor egy Manhattani raktárban lesznek. Azt úgy is fogjátok tudni, hogy melyikben, hemzsegni fognak körülötte a démonok.

Dean felpattant a helyéről, majd az ajtóhoz indult. – Köszönjük Idun, de most mennünk kell, gyere Cas! 

- Szólíts Juniperenek. Junipere Goode. Ezt a nevet használom. Becézhetsz Junenak is, ha akarsz – próbáltam a legkedvesebb mosolyomat elővenni, de Dean ezt egy hűvös „aha”-val elintézte.

Castiel lassan felállt mellőlem, én pedig megöleltem. Így álltunk pár percig, csöndben, ameddig lábujjhegyre nem álltam és a fülébe nem súgtam – Vigyázz magadra Cassie. Nagyon vigyázz.

Ezen csak elmosolyodott – Te is vigyázz magadra Idu-, akarom mondani June. Vigyázz magadra! – mondta és ezzel eltűnt.

Elmorzsoltam egy könnycseppet.

Én ismerem a végjátékot és a végjátéknak mindig szörnyű ára van.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése