2015. február 22., vasárnap

Goodbye my love



Délután van.

Dean a műhelyben próbál helyre pofozni egy 89-es Chevrolet Truckot. A kocsi alatt fekszik, izzad a nyári forróságtól, olajos kezét a sárgásra elszíneződött trikójába törli. Iszonyatosan melege volt, úgy érezte mintha mindjárt szétrobbanna a feje. Két koppanást hallott a kocsi jobb oldala felől, majd meglátott egy pár, azaz inkább két pár cipőt. Már ő sem nagyon tudta, egyszerűen csak szédült. Kigurult az autó alól; szinte megváltás volt számára a benzingőz illata. Saul J. Elliot, Dean egy új barátja, akivel együtt dolgozik a műhelyben, felette állt egy üveg jéghideg ásványvízzel. Dean felült, a kocsi mellett heverő olajfoltos törölközőjébe törölte az arcát. Mostanában nem volt olyan jó formában, folyton betegnek érezte magát és ez látszott is rajta.

Saul odadobta neki a vizet, mielőtt a Chevroletnek dőlt. Végig húzta fekete arcbőrén hosszúujjait, majd az állánál megállapodtak azok. – Kutyául nézel ki, haver. Csak nem baj van az „asszonnyal”? – kuncogott fel, mint valami pletykás kislány.

- Nem, Casszel minden oké – bontotta fel Dean a palackot. – Született feleségesdit játszik, szokás szerint. Ez most valami más – motyogta.

Éppen haldoklom, Káin pecsétje miatt, igen az a Káin, aki kinyírta Ábelt, és az ő vérvonalából származom, a pecsét pedig arra késztet, hogy öljek, öljek és öljek. Fél éve nem öltem meg még egy molylepkét sem, szóval most haldoklom. Az „asszony” viszont nem tudhat róla, aki amúgy egy angyal. Később beugrassz egy sörre, ameddig nézzük a Boston Red Sox meccset? – Dean belegondolt, hogyha ezt így most kiöntené újdonsült barátja elé, valószínűleg bolondnak nézné, és kihívná a zsarukat. Érdekes.

Saul egy vállrántással nyugtázta; annyira már ismerte Deant, hogy tudja; nem érdemes faggatózni. Ha elakarná mondani, akkor már rég elmondta volna. De nem akarja.


Dean este hét után nem sokkal ért haza, miután bezárta a műhelyt és végig buszozta a várost – az Impala egy jó ideje már letakarva pihent a garázsban –, hogy végre otthon legyen, lezuhanyozzon és filmezzen Casszel. Csak ennyit akart.

A tervei viszont meghiúsulni látszottak. Cast nem látta otthon. Mrs. Lock biztosan megint marasztalta jóga óra vagy könyv klub után egy kis teára. 

Deanre megint rátört a fejfájás. Ahogy beléhasított a fájdalom, térdre borult, majd az oldalára dőlt. A következő képkockán már azt látja, ahogy Cas fölé hajol. Pofozgatja, kétségbeesetten kiabálja a nevét, szinte már sír. Dean ezt egy halvány mosollyal nyugtázta.

- Dean jól vagy? Beszélj hozzám! Hallod te rohadék, mondj valamit! – az angyal hangja elcsuklik. Dean még mindig mosolyog. Tehát ilyen, ha Castiel aggódik érte. Ilyen esetlen és megtört. 

A vadász megnézi jobban, hogy hol van. A bejárati ajtóban fekszik. Pedig esküdni, mert volna, hogy már percekkel ezelőtt becsörtetett a nappaliba. Így nem csoda, hogy nem látta Cast sehol. 

Vajon mennyi ideig lehetett eszméletlen?

Egy vagy talán két percig?

Minden olyan tompa. A hangok, a fények, a szagok. Mintha csak egy olvasó szemüvegen át látná a világot, de azt az olvasó szemüveget nem neki tervezték.

Csend.

Lassan erőt gyűjtött magában, majd halkan szólalt meg – Ez itt a mennyország? Csak mert egy angyalt látok magam előtt.

Cas összehúzta a szemöldökét. – Ez határozottan nem a mennyország. 

Deannek nem volt ereje elmagyarázni. Óvatosan feltápászkodott a küszöbről, majd felsegítette az addig mellette guggoló Castielt, bezárta a bejárati ajtót, és lágyan megcsókolta a férfit. Tudta, hogy nincs sok ideje hátra, de ezt nem mondhatta el Casnek.

Utálta ezt. Utálta, hogy már ismerte a végjátékot.


Hajnali két óra.

Cas csukott szemmel fekszik az ágyon; szinte mintha már álmodna is. Persze ez nem lenne reális, az angyalok nem aludnak, ő mégis. Az utóbbi pár hónapban szinte már emberivé vált. 

Képes elfáradni, szeretni, örülni, sírni, összetörni és álmodni. Legfőképp álmodni.

Irigyelem ezért.

Az angyal Dean egyik szürke rövid ujjú pólóját viseli, egy fekete alsónadrággal. Forgolódik, kezével a vadászt keresi, hogy magához ölelhesse, az ágy viszont üres az ő oldalán; csak a fehér ágyneműhuzatban kapaszkodnak meg ujjai, ami gyűrötten hever mellette. 

Lassan felnyitja égkék szemeit, hogy ellenőrizze, tényleg üres-e mellette az ágy. 

Csalódott, a válasz természetesen igen.

Bágyadtan kivánszorog a takaró alól, csupasztalpa a hideg padlóhoz ér, nyújtózkodik, borzos barna hajába túr, majd elhagyja a szobát. A ház sötétségbe burkolódzik, mégsem kapcsol villanyt. Ujjaival kitapintja a falat és miközben a folyosón sétál, végig húzza rajta hosszúujjait.

Deant a széf előtt találja. Pólóján hányás folt, haja izzadtan tapad a homlokára, szemeivel a széfre mered. Ökölbe szorítja a kezeit, próbál ellenállni, de érzi, ahogy lassan a teste mindenegyes porcikája az első kardhoz jutáshoz küzd. Vállai remegnek, szinte már sír. Ahogy a földön ül, a feje egy pillanatra előre csuklik, érzi, ahogy a gyomorsav feljön a gyomrából; minden más már rég vagy a pólóját vagy a vécécsészét díszítette.

Castiel csendben álldogált a háta mögött. Szíve a torkában dobogott, segíteni akart Deanen, de tudta, hogy a férfi nem kér a segítségéből. Egyszerűen, csak odaakart menni, hogy hátulról megölelje és felsegítse a földről, majd lecsutakolja és visszamenjenek a hálószobába egy kicsit beszélgetni. De nem tett semmit. Ledermedve állt az ajtónak támaszkodva, és hagyta, hogy a feje a padlót pásztázza. Dean talán meghallotta, ahogy az angyal vesz egy mély levegőt, majd kifújja azt, mivel kétségbeesetten hátra kapta a fejét. Egymást figyelték. Dean remegett, talán hidegrázása volt, Cas pedig közelebb lépett hozzá.

- Úgy sajnálom – suttogta Dean. Cas nem tudta pontosan, hogy Dean mire gondol. Felhúzta a földről, majd hagyta, hogy a férfi megkapaszkodjon a vállában, miközben kikísérte őt a mosdóba. A vadász újra a földön ült, de most a vécécsészébe kapaszkodott. 

Ez nem gyomorsav volt most, hanem valami más. Valami vörös. 

Vért köhögött fel.

Cas magára hagyta egy pillanatra, majd egy lázmérővel tért vissza. Betette a férfi hónalja alá, várt egy picit, majd megnézte. 39,5°. 

- Úgy sajnálom, Cas! – Dean újra csak köhögött. 

Az angyal nem mondott semmit. Nem is tudott volna mit mondani. A kezét Dean fejére tette, próbálta minden erejével meggyógyítani, de nem sikerült. Dean továbbra is köhögve köpte a vécébe a vörös félig-meddig alvadt vért. Cas a sírás határába került. Bármit megtenne, feláldozná Dean egészségéért angyali mivoltát, de tudta, hogyha ő nem tudja meggyógyítani, akkor senki más sem. 

Dean végre abbahagyta a köhögést. Sápadt volt és erőtlen, de ez már pozitívumnak számított. Cas egy vizes törölközőt nyomott a homlokához, egy másikkal pedig az arcáról törölgette a hányást. Közben lassan felhúzta Dean pólóját a hasán, majd átbújtatta rajta a férfi fejét és beáztatta a mosdókagylóba. A vadász csupasz hátát a csempének nyomta, majd a fehérre mázolt plafonra meredt.

- Sajnálom, annyira sajnálom – suttogta újra és újra.

Castiel mellételepedett majd megpuszilta a vállát. – Semmi baj. Ne beszélj. 

Dean csendesen bólintott, majd megpróbált felállni a földről, de a lábai túl gyengék voltak hozzá.

Haldoklasz, igaz?

Cas nem mert rákérdezni. Segített Deannek visszamenni a hálóba, majd mintha mi sem történt volna, visszafeküdtek aludni.


Pirkadat van.

A nap narancssárgásan, vagy inkább vörösösen ragyogja be a hófehér szoba falait. Fenséges látvány és egyben vészjósló is. 

Castiel a hátára fekszik, majd valami különös csörömpölésre figyel fel. Kipattannak a szemei. Tudta nélkül végig rohan a folyosón, csak akkor eszmél fel, amikor már a nyitott széf előtt áll. Egy alak, jobban mondva egy árny vagy inkább fekete füst áll előtte. 

Csurom véres fekete füst. 

Fekete szemei az angyal kékszemébe mered, majd elereszt egy féloldalas mosolyt és mielőtt még reagálhatna bármit is, már el is tűnik a semmibe.

Castiel döbbenten veszi észre az arcán végig futó könnycseppek sokaságát. Elbőgte magát.

Úgy érzi, mintha kitéptek volna egy darabot belőle, elvették volna a lénye egy részét.

Csendes.

Csendes és döbbent.

Sejtette, hogy ez lesz. De még mennyire, hogy sejtette. Nem merte bevallani magán, de legbelül mégiscsak tudta.

Dean halott.

Meghalt Dean, az a Dean, akit ő szeretett, és aki szerette őt.

A széfhez sétál.

Üres.

Az első kardnak nyoma sincs, hogy valaha is ott lett volna, a széf ajtaja pedig félig leszakadva lóg a levegőbe.

Végig húzza rajta az ujjait.

Nagy csattanással landol a padlón, alig három centire a lábfejétől

A széfen belül egy lezárt boríték hever; belsejében ezernyi ki nem mondott szóval, külsején pedig egyetlen egy névvel:

CASTIEL.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése