2015. február 23., hétfő

Dean's letter



Kedves Drága Castielem!
Hajnali három óra múlt párperccel. Nem tudok aludni. Percek óta ülök itt a konyhában és próbálom kitalálni mit mondhatné írhatnék neked. De a fenébe is, nem jut eszembe semmi. Te mindig is olyan őszinte voltál velem, még akkor is, ha nem is tudtál róla, én pedig egy rohadt levelet nem tudok neked írni. Egy búcsúlevelet.
Hasogat a fejem, majd szétrobban.
Aztán eszembe jut. Eszembe jut, mit kéne mondanom neked.
Sosem mondtam neked, hogy szeretlek ez az igazság. Nem mondtam, mert nem volt rá szükség. Tudtad te azt magadtól is.
Szeretlek, Cas.
Szerettelek és szeretni is foglak.
Mindig.
A vállamon még mindig ott a kézlenyomatod, ebből is tudhatod, hogy a tiéd vagyok. Megmentettél engem Cas, számát sem tudom hányszor. És ezért hálával tartozom neked.
Hálával. Mérhetetlen sok hálával.
Ma viszont megláttam valamit a szemeidben. Azokban a gyönyörű égkék szemekben valamit. A reménytelenséget. Ezt csak akkor vettem észre, amikor a fürdőszobában voltunk és te nem tudtál meggyógyítani. Láttam a szemeidben a jó öreg rohadékokat, a fájdalom nevezetű pojácát a sajnálat társaságában. Mindketten a szemeidből figyeltek engem és a képembe röhögtek. Elérték, hogy még rosszabbul érezzem magam.
És igen, rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, amiért itt kell, hogy hagyjalak.
Haldoklom Cas, ne ráncold a homlokod. Mindketten tudjuk, ez a vég számomra, nincs tovább.
Ne sírj Cas.
Csak azt ne. Kérlek Cas, ne sirass. Könyörgöm.
Maradhatnék még, de még is miért. Mire felkel a nap, ez a test már csak egy üres porhüvely lesz, amit nem lak más csak halott belső szervek sokasága. Egy porhüvely, ami anno nemes célra teremtetett, de túl makacs volt a benne lakó lélek, hogy elfogadja a sorsát, így megmentve egy bolygónyi csupasz majmot a pusztulástól. És mégis mi a hála érte? Hát persze, hogy az, hogy valami idióta talált nekem egy pecsétet, és írt egy újabb sorsot nekem, amiben ténylegesen beteljesítem a végzetem. Káin pecsétje belülről emészt fel. Fájdalmaim vannak.
És ez az egész a te hibád Cas! Én annyira próbáltam jó lenni, jó lenni a te kedvedért! És ennek az ára az életem volt! Bassza meg!
Sajnálom.
Nem kéne téged hibáztatnom, még így papírra vetett szavakon keresztül sem. Te nem tehetsz semmiről. Egyszerűen csak belefáradtam ebbe a sok szarságba. Miért nem érdemlem meg a boldogságot? Mi rosszat tettem?
Annyi mindent nem tudtam elmondani neked Cas. Ha kapnék még egy esélyt, talán mindenről beszámolnék neked. Azokról a tervekről, amiken dolgoztam. Fogadjunk, hogy nem gondoltad volna, hogy múlt héten, amikor azt mondtam, hogy sörözni megyek Saullal, valójában egy kávézóban ücsörögtem és árvaházak honlapjait bújtam át. Igen, jól gondolod. Örökbe akartam fogadni egy gyereket, veled; közösen. De előtte még egy rohadt gyűrűt akartam volna húzni az ujjadra. Lelépni innen, elhúzni Las Vegasba, megesküdni Elvis Presley előtt, majd megvenni azt a kurva házat Monroeban, amit kinéztem. Aztán boldogan ameddig én a boldogságtól való végelgyengülésbe bele nem pusztulok.
Csak ennyit akartam. Túl nagy kérés lett volna?
De most már úgy is mindegy.
Azt hiszem Pár percre visszatértem hozzád, a közös szobánkba. Néztem, ahogy alszol. Olyan békés vagy ilyenkor. Majd megszakad a szívem, tudom, hogy most láthatlak utoljára. Szerettem volna úgy meghalni, hogy ez az utolsó képkocka, amit életemben látok. De csak fájdalmat okoztam volna neked azzal, hogy holtan rogyok össze az ágyunk mellett.
Szóval visszatértem a konyhába. Kattog az agyam, a tökéletes búcsún gondolkodom. Persze, így nem tökéletes, hogy nem személyesen köszönök el tőled kedvesem, de muszáj így történnie.
Szívfájdalom.
Emlékszel az első találkozásunkra? Megpróbáltalak megölni.
Aztán megbékéltem a gondolattal, hogy folyton folyvást feltűnsz a nyamvadt kis életemben.
Majd az arkangyal megölt téged. Nem rázott meg különösebben.
Aztán visszatértél. Egész jól kijöttünk egymással. Barátok voltunk.
Aztán megint meghaltál, de Isten visszahozott hozzám.
Majd te magad játszottál Istent.
Megakartalak öletni téged Halállal.
Majd nem az ő keze által, de úgy tűnt meghaltál. Aztán megint visszatértél hozzám.
Évek teltek el.
Sam átvette tőlem a pecsétet, szenvedtem még csak a gondolatától is. Elvetted az emlékeimet és magamra hagytál.
Amikor pedig rád találtam, újra csak megakartalak ölni.
Majd visszaadtad az emlékeimet. Újra csak szenvedtem, szenvedtem, mert Sam óriási áldozatot hozott értem, szenvedtem, mert majdnem megöltelek téged. Majd jött az a csók. Az a csók, amitől minden megváltozott. Elvesztettem az irányítást. Elérted, hogy beléd szeressek, a fenébe is Castiel.
Aztán eltűntél. Napokig nem láttalak. Amikor megjelentél, úgy tettél mintha semmi nem lenne köztünk. Elrángattál egy halott – kertész – próféta angyalhoz, aki egy kibaszott szemfényvesztő. Átvert minket, hagyott téged meghalni. Basszus Cas, a karjaim között haltál meg!
Aztán amikor megjelentem nála, hogy belédöfjem az első kardot, csak mosolygott. Mosolygott, és visszaadott nekem téged. Sosem voltam boldogabb annál, mint amikor újra a karjaimban tarthattalak téged. De ennek is, mint mindennek ára volt. Káin pecsétje volt az ára, az a kibaszott szuka, megint átvert. Nincs semmi féle boldog befejezés. Úgy éltem meg az utóbbi hat hónapot mintha egy pisztoly csövét tartanám a számban és lassan, nagyon lassan húznám meg a ravaszt.
Percek kérdése és tényleg meghúzom. Percek kérdése és meghalok.
Tudom, hogy elég nyálasnak tűnik ez az egész, de mindjárt itt a vég, mit vársz, vigyem a sírba magammal ezt a sok zagyva gondolatot?
Vigyázz magadra Cas!
Köszönök mindent. Mindent, és még többet.
Utóirat; keresd meg Idunt és rugdosd ki belőle a szart is. Írass vele boldog befejezést magadnak. Megérdemled! (Nem, Cas, a mosolygós smile csak látszat. A sírós smile már túl tragikus lenne ebben a drámai lezárásban.)
Ezerszer is, a te Deaned.

2 megjegyzés:

  1. The feels... Ismét csodás irományt adtál ki kezeid közül, amihez őszintén gratulálok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen kedves, igazán örülök, hogy elnyerte a tetszését.☺♥
      xx.

      Törlés